Szabó Ádám
1972, Budapest
Szabó Ádám a kilencvenes évek generációjának kiemelkedő szobrásza, munkássága a műfaj megújításáról szól. Plasztikái nemcsak tér problémákat, de komplexebb kérdéseket, mint az erodálás vagy a dekonstrukció, járnak körül. Szabó Ádám Körösényi Tamás növendékeként az akkori új, anyaghasználatában is formabontó nemzetközi szobrászati tendenciák szellemében kezdte el kísérletező alkotásait, amelyek a szobrot nem mint körbejárható plasztikát, hanem mint a térről és a formáról szóló képzőművészeti felfogásmódot értelmezett. Foglalkoztatták a természetes formák, mint fák, gyümölcsök kijavítható „hibái”, az időben változó alakzatok, mint amilyen az eső vagy folyóvíz által koptatott felszín. Műveit sokszor animációs technikával készített videók egészítették ki, bizonytalanná téve a szobor elkészítésének folyamatát. Az installációi, amelyek együtt mutatták a formát és annak elkészítésének szürreális lehetőségét, a hazai szobrászat nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő teljesítményei. Szabó az utóbbi időben egy nehezen megragadható kérdéssel foglalkozik, az árnyékkal. A fény kitakarása által megjelenő rajzolat sokat mond el a megvilágított tárgy karakteréről, de azt egy egyedi nézőpontból, a fényforrás szemszögéből teszi. Szabót az érdekli, ha a tárgyat kiveszi a rendszerből, mit mond róla a megmaradt árnyéka, hogyan válik az egy egyedi szobrászati formává, ami már keveset árul el eredetéről, a formáról, amely meghatározta alakzatát. Az így született munkák falra akasztható képként jelennek meg, plasztikus képek lesznek így, amelyek absztrakciójának eredete egy konkrét, de így nehezen felismerhető tárgy térbeli helyzete és annak megvilágítottsága. Megfejtésre váró ismerős alakzatok, amelyeket a szemlélő csak a művel való időtöltés révén tud megfejteni. – Petrányi Zsolt
