KETTŐS JÁTSZMA
.jpg)
Czene Márta, Csáky Marianne, Csontó Lajos, El-Hassan Róza, Fischer Judit, Jovián György, Keller Diána, Kicsiny Balázs, Koronczi Endre, Navratil Judit, Ravasz András, Somody Péter, Kamen Stoyanov, Szabó Ádám, Szemző Zsófia kiállítása
A kortárs képzőművészet rendszere, helyei átstrukturálódnak, s ebben a dinamikában a képzőművészek, mint főszereplők új stratégiák mentén működnek, a megváltozott környezet szerepük átgondolására készteti őket, mint a szcéna többi résztvevőjét is. Azzal, hogy a művészet mitikus jelentése szertefoszlott, a képzőművészettel foglalkozók munkája ugyan természetes része lett az információátadásnak, belesimul a köznapiságba, de különállása megmaradt, s mint a kultúra egyéb területein tapasztalható, egy közel állandó közönséggel bír. Mi a dolgunk ezzel, mit tudunk hozzátenni, hogyan tudjuk saját magunkat definiálni a változások közepette? A közérthető esztétika kötelező-érvényűségének eltűnésével a művészet nehezebben befogadhatóvá lett, s a „bármilyen forma” szabadsága szinte lehetetlenné teszi a kortárs képzőművészet általánosan elfogadott definíciójának megalkotását, leírását, s az egyes művek meghatározása a belső körök közös megállapodásának tűnik. Mindezzel együtt a képzőművészet napi tevékenységként létezik, és a művészek dolgoznak. A művész a reneszánsz óta saját tevékenységét és önmaga meghatározását újra és újra fókuszba állítja, mondhatnánk, hogy valójában nem is kerül ki ebből a bűvös körből, hiszen ezen a felületen át kommunikál. Érdekesebb-e egy művész azzal, hogy aktualitásokban foglal állást, egyszerűen fejezi ki magát, mindennapi dolgokat közöl banális, de kiemelt formában, vagy akkor vonja magára inkább a figyelmet, ha szimbólumokban beszél, kifürkészhetetlen, csodálatot kiváltó, „szép többértelmű, és titokzatos” műveket hoz létre? Az Inda Galéria kiállításában megkísérli bemutatni, hogy művészei jelenleg mivel foglalkoznak, milyen állapotjelentést adnak saját magukról, és a körről, amiben élnek. Hogy ehhez milyen formát – technikát – kifejezési módot találnak, az is egy válasz arra, hogy most éppen hol tartanak.
Czene Márta most fotókat mutat be, amelyek a mindennapi táplálkozás előállította ételekről – itt éppen a sokféle jelentést magában hordozó nyers húsról – s hulladékokról készült „barokkos” csendéletekként idéződnek fel. Csáky Marianne, aki hosszú évek óta külföldön él, az elvágyódás/visszavágyódás ellentmondásos érzését vetíti bele fotóiba, amelyeken hatalmasra nőtt névkezdőbetű-szoborként ábrázolja a mögöttük rejtőző, hiányérzetet okozó személyeket, családtagjait, a kiállításon éppen édesanyja téli hangulatú, mégis otthonos hangulatot árasztó kertjében. A Lonely Planet című munkájában Csontó Lajos nagy ívű szimbolikát épít be, ahol mikro- és makrokozmikusan értelmezett végtelen magány kifejezése egy, a hollywoodi filmek hőskorát idéző bakelit lemez formájú üvegfestmény objektjében valósul meg. El-Hassan Róza művészetében jellemzően központi szerepet kap a társadalmi felelősségvállalás. Ezúttal is válogattunk az érzékeny szimbolikával, minimális eszközkészlettel készített friss rajzaiból, amelyek a végtelennek tűnő „szíriai helyzet” nem feldolgozható sebeire utal, az ország vörös színnel kiemelt térképével és a gyász virágával, a jázminnal. Továbbra is a kacatok, mütyürök, emlékek izgalmasan sokféle birodalmába vezet be Fischer Judit. Módszeresen beszerzett, megszerzett apró tárgyait akvarellezi és műgonddal rendezi tárgycsoportokba. Most legújabb kollekcióját láthatjuk. A feleslegesség-érzés Jovián György hajléktalanokról készült drámai festményeiben ölt testet, amely sorozat az élő és élettelenséget egyszerre hangsúlyozó megindító földképek, bontások, hulladékkupacok, erdei lehullott ágak kusza halmaza és sora után mostani művén a burjánzó, élő természetet, zöld mezőt állítja ellentétbe a reményvesztett heverő testtel. A közel életnagyságú „portré” méretével is letaglózóan hat a nézőre. Keller Diána Székek című minimalista eszközökkel készült filmje és Gyukics Gábor költő speciálisan ehhez a műhöz írt verse az emberi kapcsolatok finom hangolódásairól szól. Kicsiny Balázsnak az Anthem című installációjában elsőként megjelenő biliárdasztal, mint zárt, szabályok és véletlenek által uralt élettér szimbolikát folytatja, ezúttal akvarelleken. A játékos most talányos módon belehelyeződik a játéktérbe, teljes testtel vesz részt abban a játszmában, amit eddig rátekintve, kívülről értelmezett és egy „ütőnyi” távolságból irányított. Koronczi Endre ennek az ellentétét fogalmazza meg, művészként olyan körülötte zajló folyamatokba, történésekbe pillant bele mindenféle értelemben vett „utazásai” során, amelyeknek szemlélője, valójában róla is szólhatnának, de mégis az aktív részvétele nélkül történnek. Szintén öndokumentáló munka, s az otthon fogalmával foglalkozik Navratil Judit a Somorjai 23. című akvarellje, a tőle megszokott gyermekrajz stílusban, amely csak első látásra dekoratív, valójában egy mély környezet-esettanulmány a művész életteréről. Ravasz András fotója – egy analóg magnókazetta – a művésznek a zenéhez, a saját múltelemzéshez való objektív, ugyanakkor szubjektív viszonyát mutatja, amikor a fotóra apró, alig észrevehetően „belenyúlásnak” látszó megjegyzését applikálja rá: „Teach me the meaning of life. The meaning of life is: 4 w + 3 = 11 Solve for w.” Hasonlóan önelemző és önironikus megközelítésben gondolkodik Kamen Stoyanov Szinkronizáció projektjében, ahol egy az autópálya melletti „senkiföldjén”, Szófia (BU) mellett egy elhagyatott reklámrácsozatra kifeszít egy függőágyat, mintegy felhívva a figyelmet a kortárs képzőművészet periferikusságára, s a művész állandó „függő” helyzetére. Szabó Ádám szobraiban (Vulkán, Pálya, Szerelem, Gyár) „közös az anyagok különös találkozása: kő és gyapjú, bádog és fémszövet, fa és gyapjú, vas és gyapjú. Egyikük szilárd, határozott körvonalakkal, formákkal rendelkezik, a másik inkább elmosódó, tünékeny. Ennek megfelelően az egyik határozottságot, befejezettséget, maradandóságot sugall, míg a másik egyfajta meghatározatlanságot, pillanatnyiságot, s melankóliát hordoz.” A humor állandó jelenléte mellett fontos tapasztalata az elmúlt időszaknak, hogy a korábbi, inkább elméleti, konceptuális beállítódás mellett, egyre nagyobb szerepet kapnak munkáiban az érzelmek, hangulatok. Az idő problematikája régóta érdeklődésem tárgya, ami a szobrászi munkafolyamatok dokumentálásától indult… A füst, mint az állandóság és a változékonyság egyszerre jelenik meg, s jelentése mindig más, mint azt a hozzá kapcsolódó jelzők és képzetek is mutatják.[1] Szemző Zsófia interaktív munkája, a Milyen messze van Makó Jeruzsálemtől? „a látogatók által megadott információk alapján a Budapesttől mért valós és vélt távolságokat gyűjti össze és elemzi. A szubjektív tényezők (egyéni használati módok, a helyismeret, a „veszélyes helyek” és más területek társadalmilag meghatározott térképe, az adott csoportokhoz és szubkultúrákhoz kapcsolt terek) által befolyásolt térérzékelés és az objektív, idővel és kilométerrel mért, távolságok jelentősen eltérhetnek egymástól.” (Csatlós Judit)
A címben felvetett kettősségben akár több értelmezés is rejlik, de itt elsősorban a külvilág és a belül zajló események ellentmondásaira, annak felfoghatatlanságára, vagy megfogalmazhatóságára kérdezünk rá, azzal is számolva, hogy már önmagában a külső körülmények leírására tett kísérletek, és a belső, zárt/nyitott világ is többféleképpen dekódolható.
[1] Az idézet és az azt követő elemzés Szabó Ádám koncepció leírásából származik. Rövidített változat.
A kiállítás 2014. július 21. és szeptember 5. között bejelentkezéssel látogatható!
