Csontó Lajos
1964, Budapest
A hagyományos grafikai és festészeti technikák mellett a fotó, videó és az installatív megoldások használata jellemző munkáira, a 90-es évek közepétől készít saját és talált képekből, szövegtöredékekből műveket. Sokat kísérletezett a portré műfajának értelmezésével, valamint foglalkozik az archívumok használatának lehetőségeivel, a digitális képözön és a személyes kép kölcsönhatásával. Vizuális és verbális jelenségek különös, ironikus, olykor banális elegyéből összeálló, az önellentmondásokat finoman kiemelő konceptuális műveket készít. Alkotásaiban a költőiség összeolvad az experimentális attitűddel, ezért munkái a legtöbb esetben többpólusúak, ösztönösek és racionálisak is egyúttal. A szöveg nélküli munkáira is jellemző ez az ambivalens hatás, az ellentmondásos tartalmak megjelenítése.
Csontó Lajos 1990-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd 2011-ben habilitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. 1988 óta folyamatos résztvevője hazai és nemzetközi kiállításoknak, konferenciáknak és szimpóziumoknak. Számos művésztelep és kiállítás résztvevője, valamint szervezője, több kiállítás kurátora és megnyitó személye volt. Jelenleg az Eszterházy Károly Egyetem Média és Design Intézetének egyetemi docense. Munkái megtalálhatóak ‒ többek közt ‒ a Ludwig Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, a debreceni MODEM gyűjteményében, a szentendrei Ferenczy Múzeumban és a Magyar Fotográfiai Múzeumban. 2004-ben a Római Magyar Akadémia, 2006-ban a Budapest Főváros ‒ Cite Internationale Des Arts, Párizs ösztöndíját, 2017-ben az MMA Művészeti Tagozatának ösztöndíját nyerte el. 2007-ben Munkácsy-díjat, 2022-ben Rosti Pál díjat kapott.
//
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott grafikusművészként 1990-ben. Az „érzéki konceptualizmus” képviselője, a taktilitás, a vizuális és esztétikai látványelemek egyaránt fontosak számára.
A grafikai és festészeti technikák egyre kevésbé hangsúlyosak alkotói gyakorlatában, helyette a fotó, videó és szöveg vált dominánssá, melyeket installációkká, térelemekké és komplex vizuális látvánnyá formál. Műveinek fontos jellemzője az enigmatikusság, talányosság, melyben nagy szerepe van a felhasznált szövegeknek is. A képek, amiket a szövegekhez társít, nem illusztrációk, inkább érzelmi képeknek nevezhetők, ahogy a szótársítások is egyféle költői képet generálnak a nézőben.
A kiállításai gyakran hozzák játékba a nézőket aktív szerepet szánva nekik, megmozgatva, szembesítve őket a művekben felvetett dilemmákkal - nem közlés és kinyilvánítás a cél, hanem egy nyitott, lebegő kérdéshalmaz felvetése.
Az önportré műfaja is nagyon hangsúlyos, a 80-as évektől kezdve bukkan fel újra és újra, egyfajta szembenézésként, önelemzésként, megvizsgálva és rögzítve az aktuális létállapot jellemzőit. Foglalkoztatják az archívumok használatának lehetőségei is: az, hogy hogyan viszonyulhat egy alkotó a saját maga által létrehozott múltlenyomatokhoz, pillanatképekhez, hogyan tehető személyessé, egyedivé egy kép. Az alkotó több tízezres fényképgyűjteményében helyet kapnak furcsa, groteszk, felemás momentumok, figyelmet megragadó helyzetek, esztétikailag izgalmas vagy vonzó jelenségek is. Fogalmi és érzéki képi játékok sora bukkan fel ezeken az „instant” fotókon, a világ tudatos és érzelmi észlelésének metaforáiként.
Legújabb művei az egymásra vetülő, többrétegű fotók, melyek második rétege lehet egy rajz, egy tárgy, egy szövegtöredék vagy egy szimbolikus jelentésű anyagfelület is. A fotogramszerű nyomatok az individuum misztikus, intuitív, tudatalatti részét hivatottak megszólítani.– részletek Kopin Katalin írásából.
