CSONTÓ LAJOS: COME WITH ME

CSONTÓ LAJOS: COME WITH ME

2014. március 20. – 2014. április 18.

Csontó Lajos munkái egyszerű megállapításon alapulnak: „A világ hétköznapi képe mögött egy másik világ rejtőzik.” Ebbe enged betekintést a művész a kiállításával, amelynek címe – COME WITH ME – a tárlat központi elemeként megjelenő nagyméretű installációból kirajzolódó szöveg, s ami invitálja a látogatót e „másik világban” tett sétára. A fekete, harsányan fénylő betűk figyelmet követelnek maguknak, mint ahogy a kortárs művész, aki sokszor mindenekfelett törekszik az újabb és újabb kiállítások létrehozására, különösebb mondanivaló nélkül – magyarázza művét az alkotó, nem kis kritikai éllel.

A kiállításon bemutatott egyéb munkák ezzel szemben nem törekednek harsányságra, különösebb figyelemfelkeltésre, inkább meditatív, szemlélődő alapállapotokat fogalmaznak meg, amelyek felfoghatóak korunk vizualitásában tapasztalható „ilyen-olyan”, nem feltétlenül pozitív előjelű jelenségei lajstromának, egyféle következetlen, ötletszerűen összekerült múltbeli dokumentumok gyűjteményének. A kiállítás egészére jellemző a visszafogott fekete-fehér negatív képhasználat, mindössze egyetlen kép lesz színes.

A művek a visszaemlékezés (anamnézis) leredukált termékei, mint a művész munkája nyomán nap mint nap gyarapodó, több ezer fotó háttérfiguráinak az előtérbe került arcai, a Caché című sorozat lakképeiben, amelyek a maguk elmosódó, szellemképszerű formájukban egyedi technikával készültek. A sorozat ihletője egy azonos című francia film, Michael Haneke rendezésében, ahol a középkorú főszereplők eddigi életük rejtett dimenzióival kerülnek kapcsolatba, ajtajuk elé csempészett videofilmek formájában. A lassan csordogáló film éppúgy működik, mint a pszichiáternél töltött idő, amikor pontról pontra fejtődik fel a tudatalattinkban felgyűlt kimondatlan „másik életünk”. Csontó Lajos a transzcendens párhuzamos lét egy részét azonosítja a művészettel, másrészt azt életünk látható elemeinek más megvilágításban működő szegmenseiként képzeli el, de legalábbis azzal együttműködőnek gondolja. A másik központi mű, egyenként vetített rövid videókból összeálló POUR LA VIE szöveg, önmagában, szövegkörnyezet nélkül több értelmű mondat, az életért, életként, az élet helyett, az élet ellen, az élethez képest értelemben egyaránt fordítható lenne, s ez már önmagában is kifejezi a művészet és az élet kapcsolatáról való elképzeléseit. Ha egész távolról nézzük, akár hasonlítható a Hippokratész által megfogalmazott gondolkodásra: az orvoslás egyenlő művészet (techné) vagyis gyakorlat, elmélet, tapasztalat együttes jelenléte alkotja a gyógyítás művészetét, a képzőművészet ezzel párhuzamosan alakul, amikor is az életünk jelenségeire való visszaemlékezés, feldolgozás, rendszerezés, és a kiállítás egyfajta pszichoanalitikus – a túlélést segítő – tevékenység. Az anyagban megjelenik egyfajta kórtünet feltárásként a felfoghatatlan mennyiségű önarcképáradat, ami a telefonnal fotózott selfie-készítésben és közösségi oldalakon történő megosztásban nyilvánul meg, s olyan személyiségek sem kivételek ez alól, mint pl. maga Obama. Az önarcképek ezúttal egy különös anyagon, szokatlan installálási módban lesznek láthatóak. A kiállításon természetesen többször is előtűnik maga a művész is, klasszikus citátumok keretein belül: Manet – Reggeli a szabadban nyomán, egyedüli színes munkaként, meglehetősen önironikus formában, és egy másik munka, amely vizuális hasonlóságot mutat, s így könnyebben rokonítható Warhol önarcképével.

A művész felteszi és megválaszolja a kérdést, hogy mi a kortárs művészet forrása: természetesen az élet, amelynek megkerülhetetlen része a globálisan létező, nagybetűs, felemelt Művészet, az anamnézis, és a nyilvánvaló felismerések banálisan egyszerű megfogalmazásban, amely jelen esetben az idegen nyelvűség rejtélyét azért megengedi magának.

Muladi Brigitta

‍