ÉN ÍROK, Ő ÍR, MI ÍRUNK
ÉN ÍROK, Ő ÍR, MI ÍRUNK
2011. október 19. – 2011. november 18.
A történet, amelyet Agnes von Uray – vagy, ahogy évekig ismertük, Szépfalvi Ágnes – pályája kezdete óta fest, rajzol, ír, mindannyiunké: a férfi- és nőszépséget és drámát, örök kérdéseket, dilemmákat, harcokat, drámákat generáló kapcsolatáról, a női lét ellentmondásairól, a családi viszonyok okozta olykor feloldhatatlan helyzetekről… Nemcsak művészeti korszakai vannak, de különböző nevekkel is tarkítja pályáját. Alkotott Szépfalvi Ágnes néven, majd szerzőpárosban, ahol a társa Nemes Csaba volt (aki egy ideig nevet cserélt Veres Zsolttal), majd Monique L.-ként fiktív személy mögé rejtőzött el, s több ízben kreált életrajzzal egyéni kiállításon jelent meg a ’90-es évek közepén a francia művésznő képeivel, Szoboszlai János kurátorsága alatt. 2010–2011-ben pedig Tita & The Lion címmel szénrajzokat készít Joachim Heinnal közösen, megbeszélt ötletekre.
Az INDA Galéria jelenlegi kiállításán a családi viszonyok kerülnek a középpontba, amelyek főként a középgeneráció számára lesznek kísértetiesen ismerősek. A digitalizált felvételek korában felnőtt fiatalok csupán a nagyszüleiknél látnak családi fotóalbumokat, s már csak a megkopott lapokról ismerik az elmosódó arcokat, a hozzárendelt sztorikkal. A dédmama izgalmas bejegyzésekkel tarkított, kézzel írott naplója azonban igencsak ritkán kerül elő mindezekhez, ahogy ebben az esetben. Itt érdemes megemlíteni a családi legendárium részét, a művész új vezetéknevét, amely a naplót író idős hölgy, Péterffy Ágnes (Frau Wilhelm von Uray) férjezett neve, s amely az elkövetkező hölgygeneráció családi neveként funkcionált. Ezt a nevet vette fel tavaly Szépfalvi Ágnes is. S úgy tűnik ez a kontinuum tárgyiasulván egy rajzsorozat és egy kiállítás születését is indukálta, amit a művész így kommentál:
„Miért teszünk olyasmit, amivel magunk sem értünk egyet? – Milyen belső program irányítja tetteink zömét? – Hol tanultuk az életünket megkeserítő játszmákat? – Miért éppen az önismeret menthet meg bennünket a beprogramozott csapdáktól? (F. Várkonyi Zsuzsa) Nemrég hoztam egy döntést, ami egész különös eredményként egy jelentős kiállítás elnapolását, veszélyeztetését hozta. Valami olyan dolgot tolt el, amire rég vágytam, nagyon. Így történt, hogy bár azt gondolom egész eddigi munkásságom is személyes portré, most egy másik szempontot is beveszek a képbe. A dédanyámét. Születésemtől fogva jegyezte a számára jelentősnek vélt történéseket. Egyszerű mondatok, adatok. Sokáig, mint egy bájos füzetre emlékeztem. Most elővettem és belelapoztam újra. Más ez, mint az elmesélt és már a mesélő által hangsúllyal, pontozással átfestett emlék. Ez is színezve van persze. A dédanyám szóhasználata, írása – aláhúzások, beleírások stb. – mind érdekes szóképeket és evvel hangulatot adnak. Sok mindenre nem emlékeztem, vagy máshogy emlékeztem. Ez is egy megközelítés persze. Egy a sokból, ami a családom térképét megrajzolja. A napló 1965–1980-ig követi életem első 14 évét. Vannak kedvenc részleteim, de nehéz kiemelni, melyiket tenném be egy sajtóanyagba, talán az utolsó oldalakon szereplő pár szót:
„művész akar lenni”, vagy „Memci 84 éves dédmamám”, ahol hirtelen helyettem ír.
Így lett a rajzsorozat és kiállítás címe:
Én írok Ő ír Mi írunk
A jelent együtt írjuk.
A kiállítás képanyaga a napló kinyomtatott és piros tollal átírt – kiemelt – lapjai, tollrajzok a családi albumból, festmények, amik érzelmeket ábrázolnak, ide tartoznak, bár a megjelenített személyeket nem mindig fűzik szoros rokoni szálak a főszereplőkhöz. Ahogy mondani szokás a hasonlóság lehet a véletlen játéka.
Budapest, 2011. október 11. Agnes von Uray
