Ha a feketét egy fogalommal keverem össze
2021. június 16. – 2021. október 1.Meg kell ismernem a szelet. A lehető legalaposabban.
Minden formájában, minden megjelenésében, úgy ahogy van,
és úgy ahogy elképzelem. Én a szelet figyelem, innen is, onnan
is. Ha tudom, akkor belülről is. Nekem a szél lett. Más is lehetett
volna, de nekem a szél lett. És jól érzem magam benne. Ahogy
az író mondja: a papírszag az, amiben önmagával azonos az író.
Én a szélben érzem jól magam. Ebben a gigantikus, kozmikus,
elemi leheletben.
Mellékes is lehetne, viszont fontos a magyarázat, mely
lehet, hogy később született, mint az okozat, de így is nélkülözhetetlen.
Fordított kronológia. Mint amikor jóval később értünk
meg valamit, nem akkor, amikor történik. Minden fontos dolgot
a részletein keresztül ismerhetünk meg a legjobban, így a szél
megismerésének is sokrétűnek kell lennie. Minden tulajdonságát,
minden jellemzőjét meg kell vizsgálnom. A létezőket is, és
azokat is, melyek a képzeletünkben születnek meg. Így lesz teljes
a kép, csak így fogalmazhatom meg a szél anatómiáját. A formátlan
anyag, az anyagtalan hatás, az eredmény nélküli közvetítő
anatómiáját. A szél nem csak egy megmozdult levegő, nem
csak egy légáram, nem csak egy huzat. Mint ahogy a sóhajtás
sem csak a szájunkból kiszálló levegő. És ez minél nehezebben
magyarázható, annál létezőbb. Azt kell megtalálni, ami érzékelhetetlen.
Azt kell kimondani, ami leírhatatlan, azt kell meghallgatni,
ami csak csendben van, azt kell megfogni, ami érinthetetlen,
azt kell megfesteni, ami nem látszik.
Megfestem a szelet. Mondom magamnak. Mert mi sem
egyszerűbb. És segítségül hívom ezt az oly közvetlen és oly
nemes eljárást: „festészet”. Szeretjük azt gondolni, hogy festészetet
az ábrázolásra találták ki. Pedig nem. Vagy nem csak arra.
Hanem azon kívül még a megjelenítésre is. A megjelenítésre,
mely sokkal inkább annak eszköze, hogy létrehozzunk valami
hasonlót. Egy hasonló dolgot, mely nem küllemében, hanem természetében
azonos a vizsgált eredetivel. A rendet tanulmányozzuk
benne, a lényegét, a lényét próbáljuk megérteni. A modellel
megegyező eredményt hozunk létre, a sémával azonos struktúrát
alkotunk. A festészet ebben a műveletben nem leképez, nem
ábrázol, hanem újrateremt. Létrehoz egy újat, és egyenértékűt.
Egy olyasfajta dolgot, mint amit vizsgál. Jelen esetben a széllel
azonos festményt. Egy olyan szerzeményt, mely esszenciálisan
azonos az analízis tárgyával.
Megfestem a szelet. Tehát nem ábrázolom, hanem újrateremtem
a vásznon. Újrateremtem a festés által. Mert az
újrateremtés jelenti a megértését. A szél anatómiájának, a szél
lényegének, a szél lényének megértését. A láthatatlanságán
keresztül közelítem meg, a jelenlétére figyelek.
Ha kicipelek egy nagy vásznat a szabadba, és azt festés közben
ugyanaz a szél rángatja, a hajamat ugyanaz a szél borzolja,
a fák között ugyanaz a szél szólal meg, melyet éppen megfesteni
készülök, akkor talán nem csak az én élénk képzeletemben keletkezik
közvetlen kapcsolat a jelenlévő szél és megfestésre váró
szél között. De ez csak egy körülmény. Mint ahogy az is, hogy
a vásznon a nedves festéket ugyanaz a szél segíti megszáradni,
mint amelyik miatt oda került. Viszont a szelet ÉN festem meg.
A körülményektől függetlenül, úgy ahogy ott van, és ahogy én is
ott vagyok. Ahogy folyamatosan változik, és segít és ellenkezik,
és bosszant és megajándékoz, és meglep és elcsendesül.
Megfestem a szelet. Nem lefestem, hanem megfestem.
Nem megmutatom, hanem létrehozom. Ha lefesteném, akkor
ábrázolnám, ha viszont megfestem, akkor újból létrehozom.
Újból létrehozom a vásznon. A szél van. Mindig és mindenhol.
Akkor is, amikor fúj, és akkor is, amikor nem. De ha fúj, akkor
is csak az eredményét látom. Azt látom, amit mozgat, azt látom,
amit hurcol, vagy érzem az illatot, amit hozott, vagy hallom a
hangot, amit a mozgásával keltett. De látni nem láthatom. Ahogy
mondják: a szél nem látszik, a szelet soha nem látjuk, a szelet
mindig csak a következményein keresztül észleljük. A fodrozódó
víztükör, a rezgő falevél, a meglibbenő szoknya, az összekuszálódó
haj, az oszlopok között megszólaló süvítő hang, a bőrünket
simogató érzés árulkodik róla. Ahogy a példák is mutatják,
a szél mozog. Elsősorban a mozgásán keresztül érzékeljük. Nem
zavar be a látvány. Mert látvány nincs. A szélnek semmi köze
a látványhoz. Mivel a láthatatlant festem, a festménynek sincs
semmi köze a vizualitáshoz. Nem a szél képmását festem, hanem
magát a szelet. Megfesteni – és nem lefesteni – azt tudom a
legjobban, amit nem látok. Így örül a festő, mert a hasonlóság
nem korlátozza a szabadságát. Másra kell figyelnem. A jelenlétre.
A jelenlétre a térben. A teret betöltő mozgásra, a folyamatosságra,
az áramlásra. Azokra a hullámokra, melyek kijelölik a
teret. A tér a széllel egy dologban biztosan azonos. Mindkettő
láthatatlan. A tér megmutatására viszont vannak eszközeink.
Többféle módszer létezik, többféle festészeti módszer is létezik.
De most válasszuk a legpuritánabb, legtartózkodóbb, legletisztultabb
módszert. Fehér vászon, fekete anyag, és egy választott
eszköz. Hagyjuk a színeket, hagyjuk a tónusokat, hagyjuk a felesleges
kellékeket. A felület viszont legyen nagy. Legyen akkora,
hogy meg tudjon mozdulni rajta az ecset. Szaladni tudjon a vásznon,
és ha lehet, egy-egy pillanatra érje is el azt a sebességet,
amilyennel a szél siklik el a vászon felett. A kezem benne mozog
a szélben. Vele együtt, vele egy irányban, vagy pont ellenében.
Így járja be az anyag a fehér felületet. És ha jól teszem a dolgom,
akkor mindezáltal kialakul a vásznon a tér. A festék helyett már
azt a teret látom, melyben megmozdul a levegő, megindul a szél.
Festés közben már a kép terében vagyok. Nem kell onnan kinéznem,
nem kell felnéznem a horizontra, benne vagyok a képben.
Amúgy sem látnék semmit, de már benne vagyunk. Én a kép
terében, a kép a szélben. Magam köré festettem. A teret. A szelet.
Festek valamit, de nem a festék a lényeg, hanem ami ott van
a feketék között. Ami megmozdul. A térben megmozduló dolog.
A dolog, aminek nincs anyaga, nincs súlya, nincs illata, nincs
színe, nincs teste. Pedig nagyon is létezik. És én megfestettem.
VISSZA