RAVASZ ANDRÁS: JÓ IDŐ A MARSON
RAVASZ ANDRÁS: JÓ IDŐ A MARSON
2014. április 30. – 2014. május 30.
A jelenkori űrkutatás az emberiségnek azt az ősi kérdésfeltevését igyekszik megválaszolni, hogy a teremtésmítoszoknak megfelelően civilizációnk egyedüli-e a világegyetemben, vagy az ősrobbanás óta a csillagképek távoli zugaiban párhuzamos fejlődések zajlanak. Még ha a válasz várat is magára, ismereteink egyre tágabbak, és a holdutazás után 46 évvel szóba kerül a „vörös” bolygó, a Mars meghódítása. A jelenleg lakhatatlan égitest gyarmatosítása mögött - a környezeti katasztrófáktól élhetetlenné váló, a jóslatok szerint elsivatagosodó Föld pótlásaként – a Mars légkörének oxigénnel való mesterséges feltöltésének utópiája áll. Bolygónk megóvása helyett egy újat teremtünk, hogy ott éljünk majd akkor, amikor itt már nem lehet.
Ha ez a korszak elkövetkezik, szembe kell néznünk a traumával, hogy földi létünk kulturális értelemben is emlékképpé válik. Elérkezik annak a generációnak az ideje, aminek tagjai az új élet reményében telepesekként, ásványanyag kitermelőként úgy érkeznek a Marsra, az Io-ra vagy a naprendszer más holdjaira, hogy mindennapjaik során fájó emlékként idézik majd fel földi létüket, minden nyomorúságával és örömével, egy olyan nézőpontból, ahonnan az égre nézve a Föld már egyáltalán nem azt a formáját mutatja majd, ahogyan azt a szatellitek fényképfelvételeiről ma ismerjük.
Ravasz András kiállításának alapkérdése az, hogy hogyan látnánk magunkat, ha jelenlegi egzisztenciánktól fizikailag eltávolodva kívülről szemlélnénk emlékeinket, amelyek vagy a tudatunkban jelennek meg, vagy adathordozóink segítségével örökítődnek tovább. Mindkét forrás pontatlan: a tudati kép az emlékeket szelektálja, megszépíti vagy kiemeli életünk folyásából, üzeneteket, érzeteket vagy gondolatokat kapcsol hozzá. A technológiai, digitálisan rögzített kép pedig az idő múlása és az eszközök változása miatt sérül, aminek első jeleit már korunkban tapasztaljuk egy-egy, a formátumváltásnál elvesző adatok esetében. A sokszorosan konvertált kép viszont mint file sérülhet, aminek esztétikai jelentősége van, hisz a gép saját szín és formaváltásait generálja a valóság leképezésének fotografikus gesztusa után.
A kiállítás elemei e képzeletbeli helyzet mentén válnak egy személyiség rajzává. A munkák nemcsak emlékképeket idéznek fel, hanem olyan elemeket is, amelyeket a Ravasz András által elképzelt Io-i bányász magával vitt, külső merevlemezének sérült file-jai, zenelejátszója, vagy perszónáját körülíró zenei élményeit, kedvenc előadóit random felidéző soraként.
A kísérlet arra sarkall, hogy próbáljuk meg a jelenünket a jövő aspektusából nézni úgy, hogy számot vetünk veszteségeinkkel és olyan fordulatokkal, amelyek révén egykori emlékeink folyamatossága megszakad. A próba nem tanulság nélküli, mert rávilágít olyan múltbeli történelmi helyzetekre és fordulatokra, amelyeket az emberiség például az új földrészek felfedezésekor már átélt. Kiderül, hogy átmeneti korban élünk, amelyben a világ megismerését teljesnek érezzük, határainkat megtaláltuk, fantáziánkban nem szerepel az ismeretlen fogalma. A kolonizáció azonban folytatódik, hogy fajunkat újra szembesítse a veszéllyel és a hatalomvággyal, a lehetséges gazdagodás földönkívüli forrásaival, aminek visszahatásai beláthatatlanok.
Avras Raasdan, az Io-i bányász – a művész jövőbeli alteregója – életének e mozaikkockákból való összerakása nem ad vidám választ jelenünkről, csak tárgyilagosat. A lét ma is ellentmondásokkal teli, 2117-ben pedig ennek megélését még az űr távolsága is fokozza majd. Az üzenet az, hogy örüljünk annak, amink van, és higgyük el, bármit is gondolunk a földi lét őrületétől, az minden kétséget kizáróan szép úgy, ahogy van.
Petrányi Zsolt
