KICSINY BALÁZS: ANTHEM
KICSINY BALÁZS: ANTHEM
2013. május 16. – 2013. július 12.
Csak azon múlik hogy saját hajunknál fogva emeljük fel magunkat hogy kivetkőzzünk végre önmagunkból és hogy mindenre friss szemünk legyen
Peter Weiss: Marat/Sade (Görgey Gábor fordítása)
Kitaláció és valóság munkáimban nehezen elválasztható, talán csak az által, hogy protagonistáim mozdulatlanok, mint egy burleszk filmkocka szereplői. Sóbálvánnyá válnak a felismeréstől, hogy rosszkor vannak rossz helyen és rossz időben, bár azt is jól tudják, hogy lehet jókor is rossz helyen és rossz időben lenni. Egy parabola csak akkor válik igazsággá, ha benne mindenki magára ismer, ezért nincs szereplőimnek arcuk, ruházatuk pedig testükből mindent eltakar. Létezésük mégis valós vagy valótlan személyektől ered, akik között sem térben, sem időben nincs kapcsolat.
Az Anthem esetében az Inda Galéria terét egy család lakja, akikben Münchhausen báró reinkarnálódott.
„A lónak négy lába van, mégis megbotlik, így a legjobb lovast is érheti baleset az ugratásnál. Én is majdnem rajtavesztettem egyszer. Egy mocsarat akartam átugrani” – így a báró, majd harmadjára sikerül az ugratás: „Gyorsan és nagy erővel megragadtam a varkocsomat, ugyanakkor a térdem közé szorítottam a lovamat, könyörtelen keménységgel szépen kirántottam magam paripástól a feneketlen sárból.”
A baj és a gravitáció velejárója az életnek. Van, aki felfelé, van, aki lefelé, és van, aki befelé menekül előle. Például, ha adva van egy család, az anya felfelé, az apa befelé, a gyerek pedig lefelé menekül a fentebb említett okokból.
Az Inda Galéria ablakából kinézve és a szomszédos házak ablakain át benézve sem látni mást: minden lakásban, minden szobában, minden sarokban és minden zugban ez történik: tanúságtétel arról, hogy a lakó kirántsa magát a feneketlen sárból. Mindenki megbizonyosodhat erről, ha kinéz az ablakon, miközben ő maga is felfelé, lefelé vagy éppen befelé menekül.
Az első ugratásnál nem is tűnik ez túl nehéznek, azonban a mocsár közepe táján épphogy sikerül lovát visszafordítania. Másodszorra már nagyobb lendületet vesz, de ez sem elég, és már nyakig merül a mocsárban. Harmadszorra biztos rajtaveszne, ha nem jutna eszébe a báró története. De rajta is veszt, hiszen se esze, se lova, és haja is már épp hogy van. A feneketlen sárban egyre mélyebbre merül, de még hallja, hogy a báró így szól: „Nem tagadom, forró percek voltak, de végül is szerencsésen megmenekültem.”
Kicsiny Balázs
