HIDEG LOBOG A FALAKON
HIDEG LOBOG A FALAKON
2009. október 14. – 2009. november 27.
A költőiséget hiába keressük Szabó Ábel munkáiban, hacsak nem abban az első hűvös pillantásban, amivel rátalált a képeinek témáira. A kurátor címválasztása, a Pilinszkytől kölcsönzött (nem pontos sorrendben idézett) szavak hangulata nyelvi eszközökkel már a művek hatására utal, és kifejezi a művésznek a száraz, tényközlő stílusát, a helyenként néptelen félreeső városi terek, máshol tegekkel megjelölt, grafitikkel borított, új és újabb táblákkal teleaggatott falfelületek ábrázolásának azt a szikár, és mégis érzékeny, olykor (ön)iróniával telt megközelítését, amit Szabó Ábel új képeiben követ.
Munkásságának alapeleme a városi tér. Festészetében e témának olyan kifejezésmódjára talált rá, amiben a kiüresedettség és a neutrálisság már-már szürreális hatásokhoz vezet. Az ipari objektumok, a külvárosi környezet, a látszólag magára hagyott épületek – még ha üresek is – az ember és urbánus környezetének viszonyáról szól, arról, hogy legtöbben itt élünk, kényszerből, vállalásból, de a fő kérdés az: hogyan, milyen módon, és milyen érzelmekkel.
Szabó Ábel festészetében a grafitire, mint a városi lét szubkulturális reakcióira tett utalás kézenfekvő. A hetvenes évektől felnövő generáció az egész világon a kommunikáció új formáit kereste a városi kiszolgáltatott létben, és olyan önkifejezési módszereket alakított ki magának, amelyek annak ellenére, hogy a hatóságok és a középosztály ellenérzéseit váltották ki, mégis logikusak és következetesek voltak. Ezek között a grafiti, mint szöveg alapú, de képként megjelenő üzenet, a közösségi összetartozást és a környezeten való változtatni akarást fejezte ki. A névtelen egyén jelet akart hagyni, olyan jelet, ami jelzi azt a szociális helyzetet, amely egzisztenciálisan egy (kül)városi környezethez köti.Szabó Ábel e jelek megörökítésének festészeti módját választja, ami egész más jelentésű, mint a fotó. A fénykép dokumentáló jellegével szemben a festett felület magában hordozza az esztétikai állásfoglalást és az egyszerűsítés lehetőségét.
Pilinszkynek a hatvanas években született a Nagyvárosi ikonok című versciklusa, amelyet Tandori Dezső is megtalált és citált, amikor a Budapesti falfirkák című kiállítás katalógusába 1986-ban tanulmányt írt, s megjegyzése – „A falfirkák a fényképezés provokatőrei, a falfirka a fényképpel művészetté ment át” – nem veszítette el aktualitását.
A fotók Szabó Ábel egyes műveinek nemcsak az alapjai, hanem az éveken áthúzódó koncepciónak a konkrét kiindulópontjai. A festmények esetében a valósághoz való hűség nem lényeges, sőt a festő átalakító munkája adja meg az egyediségüket. Ezen a kiállításon azonban láthatunk három olyan rekonstruált, nagyméretű fényképet is, amelyeken a megörökített helyeket, felületeket Szabó Ábel saját maga készítette, a humort, a keserű iróniát sem nélkülöző grafikai munkákkal, piktogramokkal jelölt meg. A fotók tíz évvel ezelőtt készültek, és céljuk ugyanaz, mint a grafitik névtelen művészeinek, az írásos vagy rajzos jelhagyás, a kommunikáció, a kapcsolatteremtés ikonikus formája a nyilvános városi tereken.
Muladi Brigitta művészettörténész
