CZENE MÁRTA: TRADÍCIÓ ADÓVEVŐ
CZENE MÁRTA: TRADÍCIÓ ADÓVEVŐ
2007. január 17. – 2007. február 17.
Van aki adja, s van aki kapja. A tradíció latin szógyöke átadást jelent, a hagyomány átadását. A tradícióhoz fűződő viszony sokféle, van hagyományőrző, hagyományteremtő, hagyományszegő, hagyományozódó, hagyomány nélküli, elfelejtett hagyomány, megtagadott hagyomány, haladó hagyomány, őshagyomány, hamis hagyomány, igaz hagyomány, szent hagyomány stb. A mai késő-posztmodern szellemi tér dúskál a hagyománykezelés különböző módozataiban: tovább él az anti-modernista Las Vegas-i eklektika (amit elsőként Robert Venturi énekelt meg), vagyis a posztmodern szenvtelenül cinikus, de valójában leplezetlenül nosztalgikus historizmusa, miközben hódít a szikáran őszinte új tradicionalizmus is. A művészeti színtérnek ez a szeglete végtelenül távol esik napjaink karcos avantgárdjától. Arisztokratikus művészet, egy kis konceptuális felhanggal: nem rombol, hanem őriz, nem keres, hanem folytat, nem felejt, hanem átad. A múlt finom hímpora ül rajta, őszintén és komolyan. És ami az egészben a legelgondolkodtatóbb, hogy nem konok aggastyánok művelik, hanem virtuóz és őszinte fiatal festőművészek! A nagyvárosi tájak klasszikus festőiségét kereső Kondor Attila, a középkori kanálisok mértani szépségén merengő Surman Viktor vagy az ikonok, csendéletek és reklámok képi világát egyaránt hasznosító Czene Márta. Hármuk festményeiből áll össze az Inda Galéria legújabb kiállítása.
Kondor Attila (1974) a klasszikus festészet örökségét vállaló, radikális neokonzervatívnak (Sturcz János) nevezett Sensaria festőtársaság egyik oszlopos tagja. A kilencvenes évek közepén, még főiskolásként fedezte fel a hagyományos műfajok (csendélet, tájkép) megszakadt hagyományát. Több társával együtt – egy szolid tüzű esztétikai forradalom keretében – visszanyúlt a klasszikus korok festői és intellektuális minőségéhez, megkísérelve a rég elveszett Egész rekonstrukcióját. Ezt a szellemi és mesterségbeli teljességet keresi minden képén, a római villák udvarain, a titokzatos éjféli lépcsőfokok tövében, a belvárosi paloták homlokzati díszeiben és a gazdagréti lakótelep panelépületeiben is.
Surman Viktor (1976) nem a városrészleteket kémleli, figyelmét a teljes utcák ragadják meg. Végtelen precizitással – mint az Amélie csodálatos életében az üvegember – rajzolja fel vásznaira a középkori kanálisokat szegélyező házak bonyolult architektúráját. Képzeletben utazik, a fantázia (vagyis inkább a fényképek) szárnyán jut el a vörös téglás északi városokba vagy éppen Velencébe, hogy megtalálja az ideális motívumot. Nem sokat törődik a figurákkal, városlátképei olyan ridegek és szigorúak, mint a barokk architektúra-festők alkotásai. Bár a matematikai rendet egy párás, fehéres ködfátyol a nemlét és a valószínűtlenség bánatával itatja át. Czene Márta (1982) egy realista festőcsalád fiatal sarja, aki a Képzőművészeti Egyetem hallgatójaként már most eljegyezte magát a hagyománnyal. Mint Alessandro Baricco kisregényében az óceánjáró zongorista, a végtelen variációk helyett a klasszikus billentyűzetet választja. Fiatalsága ellenére nagyon magabiztosan kezeli a hagyományos technikákat, a megkopott aranyozástól kezdve, a szembecsapó trompe d'oeil-ön keresztül, a fotónaturalizmusig. Biztos szakmai tudásával olykor posztmodern idézetgyűjteményt állít össze, máskor nosztalgikus csendéletet vagy elidegenített reklámparafrázist.
Rieder Gáborművészettörténész,a kiállítás kurátora
A kiállítást Baán Tibor, költő nyitotta meg az alábbi szöveggel.
Annak a szellemi térnek, amiben leledzünk, s amit a mennyiség uralma jellemez a minőség rovására, kétségkívül legnagyobb problémája a hiteltelenség. A művészet ősi és eredendő jogainak visszaállítása ügyében komoly harcok folynak, láthatatlan győzelmekkel és láthatatlan vereségekkel. Materialisztikus korunkban, mely a számok bűvöletében él, s mindent kilóra akar mérni, a művészet legjobb törekvéseiben nem osztja ezt a szemléletet. Érvényes ez a megállapítás, úgy vélem, a Tradíció adóvevő fiatal művészeinek jelen kiállítására is. Abban a posztmodern térben, ahol, s amelyben élünk, a tradíció fontosságának hangsúlyozása fontos fegyvertény. Kikerülhetetlen tapasztalati tény ugyanis, hogy a tradíciók radikális fölszámolása talajtalansághoz, jelenlét- vesztéshez vezet, s ily módon a világban lévő abszurditás terhét növeli. Minden művészeti törekvés, amit áthat a tisztázás, a rend valamiféle tisztelete, hozzájárul ahhoz, hogy az embert, ezt a „kicsi kozmoszt” visszavezesse önmaga mélyebb megértéshez. Nagy szükség van erre, hiszen történt valami, csak a nukleáris robbanásokhoz mérhető világzavar a nemzedékek közötti kommunikációban. Szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott a dolgok és jelenségek helyiértéke a világban. Az a normarendszer, amely történelmi meghatározottságánal fogva spirituális-vallási gyökerekkel bír, sok szempontból elvesztette realitását. A nihilizmus forgószelében a művészet ( illetve a vele szoros kapcsolatban lévő tudatformák) egyre nehezebben töltik be hivatásukat. Az én tucatáruvá válása, kötődéseinek elvesztése (hazához valláshoz, az életet értelmező, magyarázó mítoszokhoz) nem választható el a létezés kiüresedésétől, amit „jelenlétvesztésnek” nevezhetünk. A nagy kérdés, hogy a világ és az ember kapcsolatának visszaállítása érdekében mit tehet korunk művésze? Nos, nemet mondhat a zűrzavarra. Az itt kiállító művészek fontos lépéseket tesznek műveikben a hagyomány (nem utolsósorban a körénk épített múlt értékeinek) festői rehabilitációja érdekében. Akkor is, ha nem élnek a historizálás vagy éppen a mitizálás eszközeivel, de van tudásuk arról, hogy a rend és a harmónia, a ritmus és a szín nem a művészek kitalálása, hanem a bennünk és körülöttünk létező univerzum törvényeinek működése. Akarjuk-e vagy sem, része vagyunk annak a nagy egyetemességnek, mely életünk minden percét áthatja. Van abban valami fantasztikus, hogy földhözragadt életünk a maga gondolati-érzelmi áramszedőivel milyen könnyedén érintkezhet az univerzummal.
A kiállított képek felfogásukban és szemléletükben – nyilván a válogatásnak is köszönhetően – erős szellemi rokonságban állnak egymással, jóllehet mindhárom művész a maga útján jár. Kondor Attila, Surman Viktor és Czene Márta érezhetően hisz abban, hogy a világrohanás megállítható a festészet eszközeivel. Ha nem hinné- nek ebben, akkor aligha ábrázolnának ennyi üres vagy éppen meta fizikai feszültséggel teli teret, mely a kontempláció lehetőségét kínál ja a nézőnek. Ebben a térben a városi táj rekvizitumai, a házak, utcák, utcarészletek, épp pontos, részletgazdag felidézésükkel válnak esztétikai értelemben vett viszonyítási ponttá.
Surman Viktor képein ( A sötétség mélyén, Északi Velence) patinás hangulatú, vörös téglás épületekkel, utcarészletekkel találkozhatunk. Érezhetően foglalkoztatja a ház ősformája a kocka, mint idom, mely szemben a világteljességet szimbolizáló gömbformával (pl. világtojás) nem az eget, hanem a földet szimbolizálja. A házformába kövült idő, a régi épületek emberléptékű harmóniája a képeken rendkívül pontos, szinte fotorealista részletgazdagságát idéző módon mutatkozik meg. Képes előállítani a kontempláció olyan terét, amelyből kikövetkeztethető a festő személyiségének szavakkal megragad- hatatlan titka, látásmódjának eredetisége. Valójában minden ezen áll és bukik. Amikor Flaubert Moupassant-nak magyarázta az írás tudományát, felhívta figyelmét arra, hogy addig kell nézni egy tárgyat (pl. fát), amíg az különbözni nem kezd minden más hasonló tárgytól. Amikor elérkezik ez a pillanat a szemlélt objektum, mint ideális tárgy feltárja rejtett személyiségjegyeit, akkor valósággal rokoni viszonyba kerülünk vele. A házak, házcsoportok, kubusok önmagukban izgalmas festői témát jelentenek, hiszen ezek a házak az ablakok, ajtók, ki- és beszögellések gazdag és monumentális ritmusukkal lekötik a figyelmet. A hatást csak fokozza a mozdulatlan tömböket ellenpontozó víz közelsége. Statika és dinamika egyensúlyából áll az utazásélményeinket előhívó (pl. Velencei képek) utcakép, amit a párolgó víz függönyén keresztül pillantunk meg.
Czene Márta változatos festői világának képei a kutatás és föl-fedezés izgalmát mutatják. Nemcsak magányos képeket állít ki, ha- nem sorozatokat, melyek akarva-akaratlan epikai történésekre, előbb-később viszonyokra utalnak. (Külön képen az akt s külön az ugyancsak virtuális térbe helyezett, sötét takaróval letakart fekvőhely). Komponálás módjában – mint ezt saját maga fogalmazta meg – erősen foglalkoztatja (természetesen nem kizárólagosan) az irodalmi művek festő transzponálhatóságának kérdése. Nevezetesen, Proust időkezeléséhez hasonló módon kívánja kezelni a teret több képén. Az így előállított valóságban a téridő fogalmai érezhetően átalakulnak. Az itt és most ideje kitágul, tükröző felületté alakul, melyben a szabad asszociáció véletlenszerűségével egymás mellé került tárgyak (ablakban kés, háromnegyed alma stb.) különös gondolatsorokat, kvázi történeteket indítanak el, kérdéseket indukálnak. A plasztikus tárgyak (pl. töpörödött, félbevágott narancs), kollázsokat idéző, mélységélesség nélküli, világos hátterekből való kibukkanása a valóság mögötti metavalóság (gondolati, érzelmi tér) kifejezését jelentik, már csak azért is, mert a csendélet tárgyait különböző nézőpontokból ábrázolja. Vagyis nyilvánvaló, hogy a festő különböző időpontok és élethelyzetek tárgydokumentumainak képzeli el őket. Nemcsak tárgyaknak, hanem jeleknek, jelzéseknek. Különösképpen igaz lehet ez a Proust emlékét idéző ülőalkalmatos- ságok (bőrszék, korabeli karosszék, állványra helyezett szobor) kifejezésére. Kép és szöveg (Proust-tól), tárgy és tárgy (szoborfejek, letört peremű üvegpohár) összekapcsolódása, a tárgyak közötti tér metafizikai feszültségeire hívják fel a figyelmet. A festő sajátos tárgyvilága a világ sokféleképpen összerakható természetére, halmazokból konstruált értelmezési tartományaira helyezik a hangsúlyt. Rejtélyes módon arra is, hogy az itt és most realitása a tudatban folyamatosan átalakul. Egyre újabb világokat hoz létre.
Kondor Attila képei olyasfajta vizuális koktélok, amelyeknek pontosan kikutatott receptúrája van. Erről a receptúráról sokat árulnak el a festő elméleti írásai. Többek közt arról ír, hogy „A festészet remekművei elsősorban nem esztétikai produktumok, hanem egy – a létezés kérdéseit feltáró – kutatás dokumentumai”. Kondor Attila harmóniakereső munkáit kiérlelt, egyéni látásmód jellemez. Az idő természetét kutató festői meditációra pontosan érvényes Bersgon megállapítása, hogy a „múlt nem halt meg, hanem él és a hat a jelenben.” Jelenünk, ez a jelenmúlt a múlt irányából értelmezi a jelent, de az is igaz, hogy múltunk sem mozdulatlan, hiszen minduntalan átértelmezi a jelen. Az időnek ez a sajátos egymásba hullámzása létezésünk egyik legnagyobb titka. Kondor Attila horizontálisai és vertikálisai egyfajta koordináta-rendszert alkotnak, amelyben a város épületei mellett fontos helye van az élő természetnek s a múltat jelképező, váratlanul felbukkanó, görög-római emlékeket idéző, klasszikus, idő megrágta, ám csonkaságában is kifejező oszlopoknak, s a képek egy részén ez az ideakép, mint az élet élhetővé tételének festői módszere kiegészül a felbukkanó forgalmi táblák jelzéseivel, ezekkel az Ariadné-fonalak szerepét betöltő szimbólumokkal. E témák vázlatos felmutatása is bizonyítja, hogy mennyire fontos ebben a festő világban a múlt és a jelen harmonikus összeillesztése, a részekre hasadt idő darabjainak egybelátása. Az otthontalanná züllött létezés felszámolása. Ebben a valóságos elemekből konstruált térben az udvarok, bérházak, díszes és kevésbé díszes homlokzatok, lépcsőfokok a rend és egy kívánatos harmónia tárgyaiként találkoznak. A messzeségbe futó kőfal s a Gellérthegy alatt feltűnő villamos nemcsak a városi létezés elfogadását sugallja, hanem a létegész rendjébe vetett hit visszaperlését is; hogy Tamási Áron elkoptatott, ám ettől még nagyon is igaz kijelentésével „valahol otthon legyünk a világban”. Ez az otthonosság megköveteli teremtő részvételünket is. A tárgyak világa (egyelőre emberek nélkül) igazi meditációs alkalom, amelyben a világ objektív ideje és az én belső, szubjektív ideje sajátos viszonyrendszerbe kerül egymással. Egy olyan viszonyba, ahol az én felfedezi magában – mint utaltam rá – az univerzumot. A festészet ilyen értelemben a létezés egybehangolásának művelete, ahol az én visszatalálhat a tradíciókhoz, azaz a jungi archetípusok energiáihoz.
S ha Kondor Attila a művészetet mint „szellemi járművet” definiálta, az lehetne akár ez a villamos a festő képén, mely munkája végeztével elmegy a remízbe, s „álmában csönget egy kicsit”. Ám előtte fedezzük fel a képeket!
