Szász Lilla: Káprázat

Kurátor: Perenyei Monika

Három szoba: három téma. Még inkább három fénytörésben egy kérdéskör: a nőiséghez és a nőiességhez társított meghittség és odaadás, duruzsoló intimitás és az a bizonyos empatikus női szolidaritás. Titkok. A titkok megosztásának vágya, vágyaink valósággá, visszanézhető képpé formálása – hogy a Másik tükrében vegyük szemügyre – és a feltárulkozás bizonytalanságának ingoványos határmezsgyéje. Truman Capote a Dazzle, magyarul Bűvölet címmel megjelent novellájában oldja fel egy gyermekkori feltárulkozásának balesetét. A kiskamasz Capote egy mágikus erővel felruházott személyre, Mrs. Fergusonra bízza legféltettebb titkát. Bűnbe vivő előkészületek után elrebegi előtte olthatatlan vágyát, hogy nővé legyen, ám a „mágus” lesújtóan értetlennek és kiábrándítóan profánnak bizonyul. Röhög. A bűvölet szertefoszlik, az író élete végéig hurcolja magában e kudarcélmény kínzó emlékét.

Szász Lilla egy a jelen kiállításon bemutatott sorozata Capote novellájának címét viseli. A „Dazzle-képek” a nőiségüket megélő fiúk fotografikus kelléke, empatikus segítője és egyben nyoma. A fotográfus részvételével a kamera előtt színre vitt átváltozás azonban nem egyszerűen egy játékos performance dokumentuma; a képnek, lévén fénykép, lelki és mentális életünkben nyomot hagyó, valóságteremtő, performatív ereje lehet. Ezzel a kijelentéssel azonban máris olyan fotóelméleti kérdésekhez érkezünk, amelyet – Capote novellájának címére hangolódva – ez esetben a „káprázat” szóval jelölünk, és amelyek a kiállítás többi szobájában bemutatott képek esetében is relevánsak. A fotografikus eljárásnak egyetlen valóságba, a fénybe van bejárása, mégis, a világunk megismerését szolgáló és saját életünket dokumentáló médiumként ragaszkodunk hozzá. A fényképek teoretikus vértezetben is megmozgatják fantáziánkat, befolyásolják az emlékezést (és a felejtést), végletes indulatokat válthatnak ki belőlünk. A fotográfia, ahogy a dokumentarista megörökítésnek és a vizuális kísérletezésnek, ugyanúgy a vágyott szerepek színrevitelének, de még a szemfényvesztésnek is eszköze lehet.

Izgalomban tartó kérdés: lehet-e fotografikusan közvetíteni meghitt pillanatokat? Szükséges egyáltalán? Vagy éppen fordítva: a fényképezés aktusán keresztül bátorítani a helyzetek bensőségessé válását? Az adott társas helyzetekben katalizátorként működő és kameráját használó alkotó előhívhat-e olyan felismeréseket, indulatokat, amilyeneket maguk a részvevők sem tudatosítottak magukban, de hatással lehet identitásuk és életük további alakulására? Szász Lilla alkotómódszerében a lehetetlent kísérti: a jelen kiállításon bemutatott képszekvenciák a dokumentum és a fikció végletei közti tágas spektrumban is próbára tehetők. Amennyiben vizuális/fotografikus fikciónak, mintegy a részvevők életéről leváló káprázatnak, a befogadó számára tanulságos élménnyel bíró fény-képeknek látjuk azokat, belátható, hogy káprázatainknak van realitása.

Perenyei Monika