Jovián György: Szép új világ - Démolitio II.

A pszichológia nagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy az embert megszabadítsa a szorongástól, mindezt úgy, hogy szembesíti félelmeivel, megkeresi a neurotikus élmények eredőjét, és tudatossá téve hatástalanítja azt. A festő többszörösen érzékeny szenzorai túlterhelésnek vannak kitéve, a szorongás okaival tisztában van, azokat nem kell keresnie, mert láthatóak – jelen esetben az utcán hevernek.

Jovián György évek óta dolgozik egy festménysorozaton, ami az emberi civilizáció kitermelte hulladékot, „nem hasznos” melléktermékeket – legyen az élő, vagy élettelen – felnagyítva, kimerevítve jeleníti meg. Az ábrázolások tárgyai így többszörösen drámai hatást keltenek, a nézőben nem pusztán az együttérzést ébresztik fel, hanem intim közelségbe kerülnek, és a festésmódban érezhető hűvös tárgyilagosság, elidegenítés – talán szkepszis – nem gyengíti, hanem inkább felerősíti ezt a hatást. A sokkoló érzés, a pszichológiai mélység a legpregnánsabban a valóságos helyzeteket mutató önarcképsorozat (Tanulmány egy balesethez), vagy a hajléktalanokat ábrázoló képek esetében érezhető. Sokszor csak egy apró árulkodó jel miatt ébredünk rá, hogy mit ábrázol a mű. Pl. a Férfi pórázzal láttán azt hihetnénk, hogy csupán egy középosztálybeli úr portréja, de a foltos kabát, a zavart arckifejezés elbizonytalanít: a kép a drámaiságot fokozó nyers építészeti háttérrel egy furcsa, torokszorítóan fojtott hangulatot áraszt.

A festmények realistán, kíméletlenül tárják elénk a valóságot, mégis minden művet titokzatosság, rejtélyesség leng körül. A legtalányosabb a Láng, a kanapén ülő félmeztelen férfi (utolsó?) portréja, egy öngyilkosság bekövetkeztét sejtető, de a gyanút nem igazoló, és a Lány halott kutyával, amit Jovián Lucien Freud tiszteletére festett meg. A nagy előképek, Caravaggio, Vélazquez, a kortársak közül Anselm Kiefer meghatározta redukált formarendszerbe Lucien Freud barokkosan burjánzó festészete nem külső jegyek alapján került be. Freud ugyanúgy az ember kiszolgáltatottságát, esendőségét ábrázolja, ám végtelenül érzéki, „húsbavágó” modorban, aminek szembetűnőbb ismérve a dúsan megfestett testeken kívül, a posztimpresszionisták palettájáról származó elképesztő intenzitású és volumenű kolorit. Jovián ezzel szemben aszketikusan szikár, fotorealista formarendszerrel és redukált színkészlettel dolgozik, a szürkék, barnák és fehérek mellett elenyésző mennyiségű hideg kéket és toszkán vöröset használ, de azt is sokszor csak a fotónagyítást jelző raszterháló vonalainak metszőpontjaiban elhelyezett színes, pontszerű jeleken.

Jovián György kiállításában a legérdekesebb momentum az emberábrázolás visszatérése, amely pályája folyamán többször megismétlődött már, de az Aquarius óta hatalmas átalakuláson ment át. A pszeudo-mitologikus alak talányos szövedékbe burkolt teste az 1980-as évekből formailag nagy hasonlatosságot mutat a 2000-es évek első évtizedének sitthalmaival és törmelékkupacaival, amelyek éles fotószerű megjelenése szép ívben vezet el a mai emberábrázolások könyörtelen realizmusáig, ami egy csavarral a nézőt éppen a részvétre szólítja, és ugyanarról szól: az emberi lét drámai mélységeiről.

Muladi Brigitta művészettörténész